Elmesélem egyik késő nyári, augusztusi kalandomat, ami annak idején igencsak megmozgatta unokáim fantáziáját.

Történt egyszer, hogy felettébb rosszul sikerült az akácos mézszüret. Olyan időt fogtunk ki, hogy didergő méhecskéim nem hogy gyűjteni, de még kirepülni is alig tudtak a kaptárból. Üres lépekkel traktorozhattam haza. No nem baj, gondoltam, idén kétszer leszek vándorméhész : szerencsét próbálok a hegyi legelőkön is. Így is lett. Tudod, a magas hegyek között mindig jóval később virágzik a rét, a tisztás és az erdei málna, amelyről különösen jó ízű nektár hordható - ha az időjárás engedi. Hát, az engedte ...

De ne  vágjak a dolgok elébe! Tehát felpakoltam a kaptárokat az évben másodjára is, és puff, puff, puff ... fel a kistraktorral a fenyvesekbe. Hegyre igazán jobban szeretek lóval cipekedni, de - mint már meséltem - méhecskéim inkább hallgatják a puff, puff, puffot, mint a nyihahát. Nyugtalanok lesznek, ha csak a ló szagát megérzik. Ám azt sem állítom, hogy Pettyes nevű paripám imádja, ha körüldöngicsélik őt, akár csak tisztes távolból is.

          Fiatal, erős családokat vittem a hegyi hordáshoz, meg a reménységemet, hogy virágfakasztó tavasz, hűvös, esős és szeles kora nyár után augusztusra csak megjön a kánikula. És így is lett! Méhecskéim szabályos vitustáncokat lejtettek a röpnyílásokon, így jelezve társaiknak, hogy merre mennyi nektár található. Abból pedig volt bőven. A közeli rétek mintha virágból csomózott szőnyeggel lettek volna terítve, erdei málnások pedig rekordtermésre készülődtek. Tűzött a nap, leánykáim tetőtől talpig virágporosan hordták haza a nektárt, és mesés mézillatot árasztott minden kaptár. Szóval vidáman néztem a pergetés elébe.

Igen ám, de mások is megszimatolták a mézszüretet: egy mackócsalád. Mindnyájan tudjuk, hogy a medvék is nagyon szeretik a mézet.

Elég az hozzá, hogy előkészítettem mindent a másnapi pergetéshez, és korán tértem nyugovóra, szinte méhecskéimmel együtt. Fáradt lehettem, mert már jó néhány kaptárt feltörtek a mackók, amikorra felriadtam. Furcsa mód, nem is az összeroppanó deszkák zajára ébredtem, hanem arra, hogy ezernyi méh döng a sátram körül. Bárcsak valóban lett volna nekik harangozófájuk, hogy a félrevert haranggal hívtak volna segítségül! Kikászálódtam, de közben már sejtettem, mi történt. Olyan boldog szuszogás, csámcsogástört át a méhriadalmon, hogy rögvest tudtam: ezek csak medvék lehetnek. De látni még nem láttam semmit. Percekbe tellett, amíg megtaláltam és meggyújtottam egy kátrányos végű dorongot, amelyet éppen a mackók elriasztására hoztam magammal. Ugyanis az erdő népe felettébb fél a tűztől. Ám az én mackóim valószínűleg nem hallottak erről a szabályról, és mintha mi sem történt volna, folytatták a csemegézést. Anyjuk kissé távolabb törögette szét a kaptáraimat, két gyermeke meg boldogan nyelte a mézet lépestől, virágporostól és fiasítással együtt. Méheim mindezt persze nem szemlélték tétlenül. Fürtökben támadták a betolakodókat, és szúrták őket, ahogy csak fullánkjaiktól tellett.

Igen ám, de a barnamedvéknek felettébb vastag bundájuk van, mancsukat és képüket pedig vastagon fedte a méz. Egyenlőtlen harc volt ez, amelyben csak rám számíthattak. Érdekes módon a fáklyámtól nem, de a hangos hujjogatásomtól lassan mégis elballagtak - otthagyva kaptáraim és családjaim romjai között.

Így történt, hogy ebben az évben nem nekem, hanem a mackóknak volt szüretjük a málna virág mézéből.