Ebben a hónapban csuda vidám látványt nyújtanak méhecskéim! Ugyanis tetőtől talpig lisztesek, azaz virágporosak, amint nektárral megpakoltan jönnek haza a gyűjtésből. A kaptár bejáratánál már várják őket társaik, akik átszivattyúzzák tőlük édes terhüket, és a nagyon „liszteseket” kissé lekefélgetik. Azután: huss… vissza, virágról virágra, napszálltáig. Csodálatosan szervezetten dolgoznak, elleshetné titkukat jó néhány gyár is.

Én ismerem ezt a titkot, és megosztom  veled,  de ehhez be kell pillantanunk otthonukba, a kaptárba.

Van az én méhesem mellett egy hatalmas cseresznyefa. Annak a virágba borulása jelzi igazán nekem, hogy itt a tavasz. Azt hiszem, a méhecskéimnek is. Általában csodálatos illata van a cseresznyefa virágjának, az enyémnek meg különösen.

Ha elfáradok – mert van bőven nekem is munkám ilyentájt a kaptárak körül -, ennek a fának a tövébe telepszem le pihenni. Közben csodálom a virágfürtöket és hallgatom a méheim zsongását. Fantasztikus muzsika, amikor gyűjt a seregnyi parányi munkásom!

Mi ugyan hónapról hónapra kísérjük végig méhecskéim életét, de jó, ha tudod: őket nem a naptár, hanem a külső hőmérséklet irányítja. Gyakran elég néhány órás napsütés a legzordonabb februári télben, és máris kirepülnek a telelőcsomóból, és vidáman döngicsélnek a kaptárak körül. No nemcsak a közelgő tavasznak örülnek, hanem hogy végre kiüríthetik magukból a télen felhalmozódott bélsárt. Ezért nevezik ezt tisztuló repülésnek. Hiába szeretné Katókám, hogy tegyek be a kaptárba sok apró bilit, a méhek nem használnák, ők ugyanis sohasem piszkítanak be a kaptárba.

A méhek nem alusszák át a hideg időket, mint azt sokan hiszik. De te már tudod januárról, hogy ilyenkor telelőcsomóba húzódva melegítik egymást, és mézet falatoznak. Unokáim szerint a mi méheink ennél sokkal vidámabban töltik a februárt. Befűtik a kandallót, megvetik ágyacskáikat, ásítozva heverésznek, sakkoznak és édes semmittevéssel múlatják az időt. No és természetesen esznek, nem is akármit. A cukrász méhecskék virágporból sütik a tortát, mézzel töltik, propolisz rajta a máz, és méhpempővel díszítik.

Éppen a méhesbe szánkázom, meg kell látogatnom a kaptárokat. Az éjjel erősen havazott, s tartok tőle, hogy a kirepülőnyílásokat befújta hóval a szél, így méhecskéim nem kapnak elég

levegőt.

Ilyenkor szán elé fogom be a lovamat, de nem kötök csengőt a Pettyes nyakába. Persze, úgy szép a szánfogat, ha csengő csilingel a ló nyakán, de télen a méhesbe jobban szeretek csendben érkezni. Egyrészt nem akarom megzavarni méhecskéim téli nyugalmát, mert nagyon érzékenyek mindenféle zajra, másrészt szeretem látni azokat, akik esetleg háborgatják őket.

Már a királynő is ásítozik. Minden méhek édesanyja aludni készül. Ő lesz a telelőfürt közepe, és köréje gyűlik összes leánykája. A gyertyát lebegtető méhangyalka is pizsamában van már, és az őrleányka is rögvest leteheti alabárdját. Rövidesen téli szendergésbe kezd a méhes. Ezután Palkó meg jómagam leszünk az őrök, vigyázzuk nyugalmukat. Pontosabban hárman leszünk, hiszen az unokám kezében látható madárijesztőnek az lesz a feladata, hogy távollétünkben elijessze a madarakat.

A családnak az az érdeke, hogy kis lélekszámú, de életerős méhecskével nézzen a tél elé. Ezért nem pótolják ilyenkor újabbakkal az elhullottakat. Mivel ők sem tudják előre, hogy meddig tartanak a hidegek, ezért a szülőszoba- sejteket is mézzel és virágporral töltik fel.

Van sürgés-forgás a kaptárban, még ebben a hónapban is. Szabályos raktározási és élelmiszer-átrendezési láz vesz erőt a családon. Méhecskéim ugyanis téli tartózkodási helyüket mindig a kaptár kijáratának közelében rendezik be.

Bizony e hónap képei is csatajelenetet idéznek. De talán nem lep meg, ha most furkósbotos egereket látsz hadrendbe állni, miközben méhecskeőreim izgatottan fújnak riadót. Eddig szinte minden hónap képein ott ólálkodtak a kaptárak körül. Ugyanis az én méhesem valóságos egértanya. Jól tudom, hogy imádják a virágport, de különösen a lépek viaszát. Igen ám, de az én egereim nem elégszenek meg holmi csip-csup zsákmánnyal, ők október vége felé rendszeresen úgy döntenek, hogy társbérlőkként beköltöznek a kaptárba.

Az ősz első hónapjában megint támadásról kell beszámolnom, amely nem oly váratlan, mint a mézimádó mackók rohama, de rendszeresen bekövetkezik. Olyannyira, hogy méheim már augusztus végétől "kovácsolják a fegyvereket" a védekezéshez. A támadókat itt láthatod a képen, amint éppen utolsó haditanácsot tartanak.  

Nem  mások ők, mint a darazsak. Ha lapozol egyet, a rohamukat is megszemlélheted, a színes képen pedig látod a méhek és a darazsak ütközetét.

Elmesélem egyik késő nyári, augusztusi kalandomat, ami annak idején igencsak megmozgatta unokáim fantáziáját.

Történt egyszer, hogy felettébb rosszul sikerült az akácos mézszüret. Olyan időt fogtunk ki, hogy didergő méhecskéim nem hogy gyűjteni, de még kirepülni is alig tudtak a kaptárból. Üres lépekkel traktorozhattam haza. No nem baj, gondoltam, idén kétszer leszek vándorméhész : szerencsét próbálok a hegyi legelőkön is. Így is lett. Tudod, a magas hegyek között mindig jóval később virágzik a rét, a tisztás és az erdei málna, amelyről különösen jó ízű nektár hordható - ha az időjárás engedi.

Unokáim úgy gondolják, hogy ennyi munka után méheim igazán megérdemelnek egy hónap nyári szünidőt. Hisz en júliusban valóban kevesebb virág nyílik, mint korábban. Ezért rendeztették át édesanyjukkal szabályos kempingtáborrá a méhesemet, ahol játék, strandolás és semmittevés dúl. Szerencsére fürdőző méhecskéket nem rajzoltattak maguknak, azok ugyanis egyszerűen utálják a strandolást. Inni viszont szeretnek, s egy-egy forró napon különös szorgalommal szivattyúzzák fel az itató vizét, és ingajáratban hordják be a kaptárba.

Bármilyen szorgalmasak is méhecskéim, annyit a környékükön nem tudnak gyűjteni, hogy a te vajas kalácsodra is jusson a mézükből. Éppen ezért minden év júniusában kocsira rakom a kaptáraimat, és a traktorommal elfuvarozom méheimet oda, ahol viszonylag kis helyen sok-sok virágzó fát találok. Ilyen az akácerdő, amely csudára tud illatozni, és fenséges nektár szüretelhető milliónyi virágjából.

Van is ilyenkor sürgés-forgás az akácosban, hiszen majd minden méhész ott akar lenni a virágzásánál.

Én nem tudom, hogy te miként vagy ezzel édes gyerekem, de nekem a kalács volt a legkedvesebb ételem. Ha pedig kedves anyám vajat kent a foszlós kalácsra, azután mézet folyatott rá a csurgatófával ... az nekem ünnep volt. Még ma is összefut a számban a nyál csupáncsak attól, hogy most neked mesélek pöttömnyi korom csemegéjéről.

A kisunokáim is nagyon szeretik a mézet, de a méhecskéimet annál kevésbé. Legalábbis eleinte. Katókám azt mondta, hogy azért, mert nem lehet őket kézbe venni és megsimogatni, mint Foltost, a cicát.