A családnak az az érdeke, hogy kis lélekszámú, de életerős méhecskével nézzen a tél elé. Ezért nem pótolják ilyenkor újabbakkal az elhullottakat. Mivel ők sem tudják előre, hogy meddig tartanak a hidegek, ezért a szülőszoba- sejteket is mézzel és virágporral töltik fel.

Van sürgés-forgás a kaptárban, még ebben a hónapban is. Szabályos raktározási és élelmiszer-átrendezési láz vesz erőt a családon. Méhecskéim ugyanis téli tartózkodási helyüket mindig a kaptár kijáratának közelében rendezik be. Nagy munka ez, akárcsak nálatok a lakás tatarozásával és átrendezésével járó bútortologatás. Az összes élelmet ide, a fészek köré hordják át, hogy minél könnyebben elérhessék a nagy hidegek idején.  Leszűkítik a kijárót, és a kaptár legapróbb hézagait is eltömítik, hogy védve legyenek a fagyok ellen. Egy egész sor keret szinte teljesen kiürül. Nos, ezeket szoktuk mi kiemelni Palkó unokámmal az őszi nagy ellenőrzésnél, és gondosan lekapargatjuk szélükről az utolsó szemcsényi propoliszt is.

Ennél jóval több munkánk van egy-egy olyan szerencsétlen nyár után, mint amilyen akkor volt, amikor a hideg tavaszt és az esős nyárelőt követve mackók dúlták fel és rabolták ki a méhest. Elárulom neked: hazatértünk után sem kedvezett az idő a hordásnak. Pedig munkásleánykáim igazán mindent megpróbáltak.

Egy délután például tömegesen szállták meg falunk cukrászdájának sütemény- és fagylaltkészletét, azt gondolván, hogy innen hordják be a család téli édességszükségletét. Nagy volt a cukrászdában a ribillió... Egy füstölővel tudtam csak kikergetni őket a helyiségből.

Ezek után nekem kellett gondoskodnom arról, hogy méheimnek legyen téli tartalékuk. Nem francia krémest és csokifagyit adtam ám nekik! Egyszerűen cukorszirupot és cukorlepényt készítettem a kijáróik közelébe. Ugyanis a méh nem válogatós: nektár helyett elfogadja a cukrot is, és éppen úgy elraktározza, mint a mézet. Palkó már régen nem nevez "nagy kalapos mézrablónak", mert látja, mint hordom haza zsákszámra a cukrot, hogy egy-egy sikertelenebb nyár után kiegészítsem méhecskéim téli készletét.  Mert a méhész sohasem hagyhatja éhezni a családokat. Ha azok legyengülnek, vagy netán elpusztulnak, hiába jön virágszőnyeges, napsütéses tavasz; nincs, aki gyűjtsön. Méhész és méhei egymásra vannak utalva. Aki mézet akar, annak nemcsak a pergetéshez kell értenie, hanem néha áldozatokat is kell vállalnia. Óvni, ápolni kell a méheket, etetni, s ha kell gyógyítani is - mert bizony előfordul, hogy ők is megbetegszenek. Ilyenkor orvosságot keverek az itatóvizükbe vagy cukorszirupjukba. Ezért hát a nagyobb hidegek beállta előtt gondosan ellenőrzöm a családok élelemkészletét, és ha szükséges, cukorszirupot töltök be nekik.

Ilyenkor egyszerre nagyobb adagot készítek, hogy időben feldolgozhassák és elraktározhassák. Mert bizony ha összeálltak telelőcsomóba a méhek, akkor már hiába adnék akármit. Fagyos időkben nem szabad, hogy elhagyják a bolyt, mert elpusztulnak a hidegtől.

Az én méheim nyugodtan hallgathatják az őszi szeleket. Ismét virágporból süthetik a tortát, mézzel tölthetik, propoliszból készíthetik a mázát és méhpempőből a díszeket rá. Ugye látod, milyen vidáman lakomáznak az enyéimek? Utána még táncra is perdülnek - gitár szóra, úrnőjüknek pedig mézesbort töltenek, hogy még jobb legyen a kedve. A legfáradtabbak már alváshoz készülődnek. Csak egy legény vigyázza mulatságukat, az alabárdos őrméhecske, aki aggódva nézegeti, milyen cudar idő van odakint, hogy fú a novemberi szél.